„Ügyes vagy!”
Hányszor mondjuk ezt a gyerekeknek egy nap alatt? És milyen jó érzés látni a kis arcukon az örömöt, amikor megdicsérjük őket! A dicséret fontos. Önbizalmat ad, megerősíti a gyermeket, és azt üzeni neki: „Észreveszlek, figyelek rád, fontos nekem, amit csinálsz.” De ha azt szeretnénk, hogy közben a gyermek kommunikációja, beszéde és gondolkodása is fejlődjön, érdemes egy kicsit pontosabban dicsérni. Nem csak azt mondani, hogy: „Ügyes vagy!” Hanem megmutatni neki, hogy mi volt az, amit olyan jónak találtunk.
Mit mondjunk helyette?
Ha a gyermek elmesél valamit, mondhatjuk: „Nagyon tetszett, ahogyan elmesélted!” Vagy: „Minden fontos dolgot elmondtál. Jó volt hallgatni.” Ezzel nemcsak dicsérjük, hanem azt is megerősítjük benne, hogy érdemes beszélni, mesélni, megosztani a gondolatait. Ha keresi a megfelelő szót, ne siessünk rögtön a segítségére. Mondhatjuk: „Látom, gondolkodsz, hogy melyik szó illik ide. Na figyelek!” Ha pedig megtalálja: „Igen! Ezt a szót kerested!” Ezzel azt tanulja meg, hogy nem baj, ha időt kell szánnia a megfogalmazásra.
A dicséretből legyen beszélgetés!
A kommunikáció akkor fejlődik igazán, ha a dicséret után tovább visszük a beszélgetést. Például: „Nagyon szépen elmondtad, mi történt az oviban. És mi történt utána?” Vagy: „Érdekes, amit mondasz! Mesélsz még róla?” Egy ilyen egyszerű kérdés máris újabb mondatokra ösztönzi a gyermeket.
És mi van akkor, ha nem tökéletesen beszél?
Itt, kedves szülők és nagyszülők, különösen fontos a türelem. Ha a gyermek egy hangot még nem ejt tökéletesen, vagy egy mondatot nyelvtanilag nem egészen jól fogalmaz meg, nem szükséges minden alkalommal kijavítani. Mutassunk inkább jó mintát. Ha például azt mondja: „A szisza felmászott fája.” Válaszolhatunk: „Igen, a cica felmászott a fára! Vajon mit látott onnan?” A gyermek közben hallja a helyes mondatot, de nem érzi azt, hogy minden megszólalásánál „vizsgáznia” kell. És ami még fontosabb: a beszélgetés folytatódik.
A legnagyobb dicsérethez sokszor nem is kell megszólalnunk.
Néha elég, ha letesszük a telefont, ránézünk a gyermekre, és valóban meghallgatjuk. Nem sürgetjük. Nem fejezzük be helyette a mondatot. Nem javítjuk ki minden szavát. Csak figyelünk. Mert amikor a csemeténk azt tapasztalja, hogy érdemes megszólalnia, van időnk meghallgatni, és kíváncsiak vagyunk arra, amit mond, akkor nemcsak a beszéde fejlődik. A kommunikáció iránti kedve is növekszik. És talán ez az egyik legszebb dolog, amit egy szülő vagy nagyszülő adhat neki: a biztonságot, hogy merjen megszólalni.
Egy kis útravaló
Legközelebb, amikor legszívesebben azt mondanád: „Ügyes vagy!” állj meg egy pillanatra, és próbáld megnevezni: Mit csinált olyan jól? Mit vettél észre? Mi tetszett benne? „Szépen elmondtad.” „Jó volt hallgatni.” „Nagyon érdekes, amit gondolsz.” „Tetszik, ahogyan elmesélted.” „Láttam, hogy nem adtad fel.” „Szereted ezt a szereplőt.” Ezek a mondatok nem csupán dicséretek.
Kis kapaszkodók a gyermeknek ahhoz, hogy egyre bátrabban, pontosabban és örömmel kommunikáljon.
